2008. május 16-án Philip Zimbardo szerepelt a német Pro 7 Gelileo Mystery című televízió műsorában, ahol azt mondta, hogy az ember személyisége bizonyos helyzetekben megváltozik. Ezekben a szituációkban a gonoszságot elkövető személyek az áldozataikat nem embernek, hanem akár "csótányoknak" is tarthatják. A német nyelvű tévéműsorban részletesen megismételték a Milgram kísérletet, bár néhány lényeges elemen módosítottak. Aiman Abdallah műsorvezető showjában nem mutatott jól Zimbardo prsofesszor, ennek ellenére a Stanfordi börtönkísérletről egészen illusztratív anyagot állítottak össze.A műsorban egy fiatal ápolónő "Dr. Schütz" pszichológus parancsának ellenállt, és azt mondta, hogy "Ön bizonyára rossz vizsgálati személyt választott ki, de nekem megvan a magam választásom". Ez azután hangzott el, hogy az ápolónő nem volt hajlandó több áramütést adni a milgrami kísérlet színészének, és "Dr. Schütz" azt mondta neki, hogy folytatnia kell a kísérletet, mert nincs másik választása. Aiman Abdallah szerint a fiatal ápolónő képes volt leküzdeni magában a gonoszt, és nem engedelmeskedett az autoritásnak.
Milgram kísérlete valójában a Stanfordi börtönkísérlet előtt zajlott Amerikában, de az eredmények, úgy látszik, fél évszázad óta változatlanok: egyes emberek képesek elmenni a végletekig. A 2008-as német szimulációban egy 21 éves, tanárnak készülő diák egymás után négyszer is kiadta a 450 voltos áramütést a beépített személynek.
Zimbardo kísérlete 1971-ben eredetileg is arra keresett választ, hogy ez miért lehetséges.
A Portsmouth Naval Prison épületét az Alcatraz alapján tervezték. 1908 és 1974 között börtönként működött. A legnagyobb létszám 3088 fő volt. Itt tartották fogva a német tengeralattjárók tisztjeit és tiszthelyetteseit. Gyakorlatilag ugyanilyen funkciójú börtön Abu Ghraib is Irakban.
Stanfordi Börtönkísérlet
A vizsgálat háttere
A Philip Zimbardo által 1971-ben levezetett, és 1973-ban publikált kísérletet az USA haditengerészete indítványozta és támogatta anyagilag. A hadsereg által fenntartott börtönökben az őrök rendkívül kegyetlenek voltak, sanyargatták a rabokat, és gyakran oda vezetett, hogy a fogvatartottak olyan mértékben lerombolták ezeket a börtönöket, hogy majdnem használhatatlanná váltak.
Goffman nyomán tudjuk, hogy az akkori elméletek szerint az őri mentalitást a dolgozók magukkal hozták, azt feltételezték az őrökkel eleve valamilyen súlyos probléma van, nem tudnak mit kezdeni az elfojtott agresszív tendenciáikkal. Goffman, hírhedt könyve, az Asylums fényt tárt arra, hogy a totális intézmény maga teszi a fogvatartottakat roncsokká. Goffman ezt mortifikációnak nevezte. Egyébként az őr kísérletét is a hadsereg finanszírozta, de a tanulmány nem sokat árult el a börtönökről és az őrökről. Más szociológusok és pszichológusok (Clemmer, Sykes és Schrag) a fogvatartottak mentalitása a külvilágból érkezik vagy a börtön szervezeti célja ellen irányul.
Az import modell szerint a rabok a külvilágból hozzák be a bűnözői normákat.
A depriváció modell szerint a rabok a megfosztásokat kompenzálják.
Zimbardo tanítása szerint mindkét modell diszpozícionális, azaz a személyiségjegyekben látja a börtönbeli agresszió okát. Egyik modell sem szituációs, azaz egyik sem mondja ki azt, hogy az agresszió oka a speciális helyzet. (Persze a funkcionista deprivációs modell – közelebb áll a stanfordi eredményekhez.)
Zimbardo arra gondolt, hogy a börtönt a szituációs attribúciókkal lehet a legjobban megmagyarázni, azaz mindennek az oka a börtönhelyzet. Társas közegben az emberek szerepeket játszanak, elvárásoknak engedelmeskednek, és a börtön alapvetően erőszakos és zárt közeg is.
A társas érintkezés szabályai megteremtik az identitás mintázatát, és mindez az információ feldolgozó mechanizmuson keresztül folyik.
A kísérlet célja
Zimbardo nagyon óvatosan fogalmazott: a kísérlet célja annak a vizsgálata volt, hogy milyen hatással van az az emberekre, ha őr- vagy rabszerepeket szánnak nekik. Tehát nem vizsgálta a kísérlet, hogy a börtön maga hogyan működik, nem vizsgálta, hogy hogyan vezethető, nem tért ki arra, hogy ki a jó börtönőr, ki a rossz, sőt igyekezett minden előjeltől megszabadulni.
A kísérlet menete és módszere
A vizsgálatban a független változó az volt, hogy a személyek milyen szerepet kapnak (őrt vagy rabot). A függő változó pedig az volt, hogy hogyan viselkednek. A kísérlet helyszíne egy mesterségesen kialakított börtön volt. A résztvevőkről hangfelvétel, video felvétel és fényképek készültek.
A „börtönélet” tanulmányozására a helyi lapban egy hirdetést adtak fel, és azt ígérték, hogy a résztvevők napi 15 dollárt kapnak.
Körülbelül százan jelentkeztek, 75-en töltötték ki a teszteket, és végül 24 személyt válogattak ki. A legfontosabb az volt, hogy a személyek mentesek legyenek mindenfajta antiszociális zavartól. A résztvevők korábbról nem ismerték egymást.
Három nagyon kicsi zárkát (kb. 12 nm) alakítottak ki az egyetem pincéjében, mindegyikben három, teljesen egymáshoz tolt ágy volt. A folyosón volt egy elkülönítő helyiség is, kb. 1 nm-es.
További helyiségekben laktak az őrök és a főfelügyelő, akit Zimbardo alakított.
Egy kisebb helyiség szimulálta a börtönudvart.
A résztvevőkkel szerződést írattak alá, amelyben hozzájárultak bizonyos jogaik felfüggesztéséhez. (Ez ma nem lenne lehetséges.) A résztvevőknek nem semmilyen iránymutatást nem adtak arról, hogy hogyan kell viselkedniük.
Az őröknek orientációs foglalkozást tartottak, ami nagyon részletes volt, és egy fontos kikötést tartalmazott: nem lehet fizikai büntetést vagy erőszakot alkalmazni.
Az őrök azt hitték, hogy a rabok viselkedését figyelik meg. Ez tipikusnak mondható szociálpszichológiai „fedőtörténet”.
A rabokat és az őröket is egyenruhával látták el, hogy erősítsék a csoporttudatot. Az őrök egy hosszú, botszerű pálcát és napszemüveget kaptak, hogy minél inkább elkerülhessék a közeli kapcsolatot a rabokkal.
A rabokat túl nagy ruhákkal szerelték fel, hogy ne tudjanak rendesen mozogni, nem kaptak alsóneműt, és a fejükön harisnyát kellett hordaniuk (emaszkulanizáció). A ruhán feltüntették az azonosító számukat is (deindividuáció). A rabokat felkészületlenül érte a letartóztatás, a rendőrségi fogdán ujjlenyomatot vettek tőlük, és fényképeket készítettek róluk. Azt sem mondták meg nekik, hogy ez az eljárás már a kísérlet része. A rabokat a cellákba rakták, és arra utasították, hogy legyenek csendben. A raboknak az őröket csak úgy lehetett megszólítani, hogy „felügyelő úr” (ezt a mondatok végére kellett tenni, angolszász szokás szerint: yes, sir!)
A befogadáskor a rabokat meztelenre vetkőztették és egy sprével fertőtlenítették. Ezek után meg kellett tanulniuk a szabályokat, és csak a számuk szerint szólították őket. A rabok a bokájukon egy azonosító láncot viseltek. A mellékhelyiségeket felügyelet kíséretében látogathatták csak meg, napi három alkalommal (ez ma egy börtönben is elképzelhetetlen, azonban nagyon hasonlít a kábítószer-szűrésre és a doppingellenőrzéskre…). Egy héten két alkalommal fogadhattak látogatót (ez meg jóval puhább szabály, mint a börtönökben), és mozit is nézhettek. Egy napon három alkalommal volt létszámellenőrzés.
Eredmények
A pszichológiai tesztek által normálisnak minősített diákok engedelmeskedtek a szerepeknek, megváltozott a szelfjük, hittek a beosztásukban. A kísérletet 14 naposra tervezték, de hat nap múlva abba kellett hagyni, mert a résztvevők patológikus reakciókat mutattak. Öt rabot még a hatnapos időtartam előtt el kellett bocsátani a szimulált börtönből.
A szimulált börtönben elhatalmasodtak a negatív érzelmek. A légkör ellenségessé, embertelenné, megalázóvá vált. A börtönt az őrök és a rabok is internalizálták, hinni kezdtek abban, hogy valóban egy börtönben vannak. Olyan magatartást tanúsítottak, amelyek az előzetesen felvett pszichológiai tesztek eredménye szerint a személyiségükben nem szerepeltek, azaz idegenek lettek volna. Ezeket az interakciókat nem minősíthetjük parancsnak.
Annak ellenére, hogy a kísérlet vezetője megtiltotta a fizikai erőszakot, nagyon gyakori volt a szimulált börtönben az agresszív viselkedés. A rabok sírtak, tomboltak vagy kétségbe estek. Az őrök gonoszkodtak, kijátszották a rabokat egymás ellen, megosztották őket, kollektív büntetést alkalmaztak, élvezték az ellenőrzést és a hatalom gyakorlását – Zimbardo ezt patologikus hatalomnak nevezte.
A rabok fele megalázkodott, betört, míg az őrök rendkívül kreatív módszereket találtak ki a rabok megalázására.
Magyarázat
Zimbardo tanulmánya megmutatja, hogy mekkora hatása van a szerepeknek a személyiségre, és Goffmanhoz hasonlóan a szelfet a szerepek összességeként tárja elénk. A szerepeknek hatalmas hatása van a viselkedésre, nagyobb, mint a pszichológiai tesztekkel mérhető személyiségtulajdonságoknak. A résztevők szerepet játszottak, azonban nem sugalmazták nekik, hogy agresszívnak vagy depresszívnak kell lenniük. A szerepbe mégiscsak magukat adták bele. Megmutatták, hogy a kísérletvezetők elvárásainak hogyan tudnak megfelelni, azaz reprezentálták a szelfjüket.
A hatalom minden aspektusa fellelhető a börtönben, és élesen megmutatta a kísérlet is, hogy melyek ezek:
- az élettevékenységek ellenőrzése
- a teljesítmény minősítése
- a hatalom élvezete
- a jogok jutalmakká váltak, és minden jutalmat eltöröltek
Az első három ismérv nagyon emlékeztet G. H. Mead szimbolikus interakcionizmus elméletére, annak kísérleti bizonyítéka.
Az orientáció teljes mértékű elvesztése (deterioráció) a patologikus rabszerep, ahogy azt Zimbardo elnevezte. (Gondoljunk itt a hazánkban eluralkodó Rivotril problémára: a rabok önként választják a valósától való menekülést.) Ez a szerep megtiltja a rabnak, hogy szolidarizáljon a társával. Egy alkalommal az egyik fogvatartott kijöhetett volna az elkülönítésből, ha a többi rab vállalta volna, hogy aznap éjjel matrac és lepedő nélkül alszanak, de nem vállalta senki. A rabok fele úgy reagált, hogy betegségi tüneteket produkált és teljes mértékben passzívvá vált.
Zimbardo szerint három kiváltó oka van a patologikus rabszerepnek:
1. - a személyiség indentitásának elvesztése (pl.: nagyon nehéz olyan emberek között élni, akikről nagyon keveset tudunk, és ez az együttélés intenzívebb lehet egy párkapcsolatnál)
2. – a fogvatartói önkényes kontroll tanult tehetetlenséget vált ki. Az őrök a szabályokat úgy értelmezik, hogy a reakciók mindkét részéről kiszámíthatatlanná válnak, és bejósolhatatlanok lesznek.
3. – függőség és emaszkuláció: ez tulajdonképpen a hospitalizációs és az inkapacitációs börtönártalmakat jelenti. Az utólagos interjúk során a rabok úgy emlékeztek vissza, hogy az őrök magasabbak voltak náluk. Ez nem felelt meg a valóságnak. Ezt a jelenséget félreészlelt különbségnek, azaz attribúciós hibának nevezzük.
A kísérlet menetének és módszerének értékelése
A kísérlet etikai gondokat vet fel, mint arra már kitértünk, manapság ezt a vizsgálatot nem lehetne elvégezni, azonban a médiában felbukkanó valóságshow-k a kísérleti settinghez meglepően hasonlóak, és a szimulált börtönt is eljátszották a tévé szeme előtt egy BBC műsor keretében, valamint Lengyelországban is. Jogi szempontból kétes a résztvevők jogainak korlátozása. Még az US Navy sem várt ilyen extrém eredményeket, és az egyetem szakemberei sem számítottak erre. A kísérlet vezetői nem találtak más módszert a börtön modellezésére. Az esemény után az US Navy nem törekedett arra, hogy a börtöneiben uralkodó körülményeket megváltoztassa.
A vizsgálatban résztvevő személyek nem reprezentálták a népességet. A 24 résztvevő átlagéletkora alig volt húsz év, és közülük csupán egy személy volt ázsiai származású, egyébként mindenki fehér egyetemi hallgató volt.
A kísérlet nem volt képes teljes mértékben szimulálni a börtönt. A börtönnek még számos olyan negatív aspektusa, amelyeket a kísérlet nem modellezett:
- homoszexuális erőszak
- rasszizmus
- verések
- halálos fenyegetések
- kábítószer-probléma
A résztvevők között zajló rögzített beszélgetésekből kiderül, hogy a beszélgetések 90%-a a börtön körülményeiről szólt. Az őröké is. Ebből két tanulság vonható le:
1. A kísérlettel egy időben zajló nagyobb börtönlázadásoknak is az volt az oka, hogy silányak a börtönkörülmények, nincsenek programok. A jelenség tehát társadalmi vetületű, mintsem társas.
2. Az emberek úgy gondolták, hogy gondos építészeti eljárással minden börtönbeli agresszió megszüntethető. A kilencvenes években ennek a hipotézisnek számos konferenciát szenteltek, és itt bukkan fel a PPP börtönök létesítésének egyik gyökere.
Személyes információkat tehát nem osztottak meg egymással a résztvevők. A vizsgálatban rab szerepet játszó diákok később is a nyilvántartási számukkal mutatkoztak be annak a lelkésznek és ügyvédnek, aki velük foglalkozott.
A kísérlet erőssége, hogy egy bizonyos fokban a börtönre hasonlító környezetben mérte a kontroll erejét, és bizonyítékkal szolgált a társas közeg alapvető befolyásoló voltára. Mindemellett a kísérletet rögzítették.
A kísérlet utóélete
Erich Fromm az egyik legdurvább emberi jogi visszaélésnek minősítette a kísérletet, azonban ő inkább neonalatikus volt, de ennek az lett az eredménye, hogy Zimbardo tanait nem veszik komolyan a szociálpszichológia elméleti művelői.
Meg kell említeni a Kísérlet című filmet, amit Oliver Hirschbiegel készített 2001-ben. A film művészeti értékeit nem minősítjük, azonban az alkotás szociálpszichológiai és börtönügyi szempontból jelentős hibákat vét, torzít és hamis.
2004-ben az Abu Ghraib Börtönben történt visszaélések, kínzások és gyilkosságok ügyén Zimbardo sokat publikált, sőt a hadsereg ismét vizsgálatra kérte fel. Tanulmányt írt a gonosszá válásról, és a következő „taktikákat” említi (hogyan lehet az embereket gonosszá tenni):
1 - ideológia, fedősztori
2 - szerződéses kötelezettség
3 - értelmes szerepek
4 - az alapszabályok elmagyarázása, majd az önkény engedélyezése
5 - a helyzet szemantikai manipulációja (ahogy azt a Milgram kísérletben láttuk)
6 - a felelősség megvonása, megosztása (szintén Milgram)
7 – jelentéktelen első lépés (Milgram)
8 - fokozatosság
9 - a jogosság illúziója
10 - a kilépési költség nagy (pl. a börtönőr szállón lakik, és el kell költöznie, ha leszerel)
Szinte az összes taktika már szerepelt a Milgram kísérletben.
2007 április 16-án Seung-Hui Cho a Virginia Tech egyetemen 32 embert lőtt le. Az okok nagyon hasonlóak, mint a kísérletben.
Stanfordi Börtönkísérlet
A vizsgálat háttere
A Philip Zimbardo által 1971-ben levezetett, és 1973-ban publikált kísérletet az USA haditengerészete indítványozta és támogatta anyagilag. A hadsereg által fenntartott börtönökben az őrök rendkívül kegyetlenek voltak, sanyargatták a rabokat, és gyakran oda vezetett, hogy a fogvatartottak olyan mértékben lerombolták ezeket a börtönöket, hogy majdnem használhatatlanná váltak.
Goffman nyomán tudjuk, hogy az akkori elméletek szerint az őri mentalitást a dolgozók magukkal hozták, azt feltételezték az őrökkel eleve valamilyen súlyos probléma van, nem tudnak mit kezdeni az elfojtott agresszív tendenciáikkal. Goffman, hírhedt könyve, az Asylums fényt tárt arra, hogy a totális intézmény maga teszi a fogvatartottakat roncsokká. Goffman ezt mortifikációnak nevezte. Egyébként az őr kísérletét is a hadsereg finanszírozta, de a tanulmány nem sokat árult el a börtönökről és az őrökről. Más szociológusok és pszichológusok (Clemmer, Sykes és Schrag) a fogvatartottak mentalitása a külvilágból érkezik vagy a börtön szervezeti célja ellen irányul.
Az import modell szerint a rabok a külvilágból hozzák be a bűnözői normákat.
A depriváció modell szerint a rabok a megfosztásokat kompenzálják.
Zimbardo tanítása szerint mindkét modell diszpozícionális, azaz a személyiségjegyekben látja a börtönbeli agresszió okát. Egyik modell sem szituációs, azaz egyik sem mondja ki azt, hogy az agresszió oka a speciális helyzet. (Persze a funkcionista deprivációs modell – közelebb áll a stanfordi eredményekhez.)
Zimbardo arra gondolt, hogy a börtönt a szituációs attribúciókkal lehet a legjobban megmagyarázni, azaz mindennek az oka a börtönhelyzet. Társas közegben az emberek szerepeket játszanak, elvárásoknak engedelmeskednek, és a börtön alapvetően erőszakos és zárt közeg is.
A társas érintkezés szabályai megteremtik az identitás mintázatát, és mindez az információ feldolgozó mechanizmuson keresztül folyik.
A kísérlet célja
Zimbardo nagyon óvatosan fogalmazott: a kísérlet célja annak a vizsgálata volt, hogy milyen hatással van az az emberekre, ha őr- vagy rabszerepeket szánnak nekik. Tehát nem vizsgálta a kísérlet, hogy a börtön maga hogyan működik, nem vizsgálta, hogy hogyan vezethető, nem tért ki arra, hogy ki a jó börtönőr, ki a rossz, sőt igyekezett minden előjeltől megszabadulni.
A kísérlet menete és módszere
A vizsgálatban a független változó az volt, hogy a személyek milyen szerepet kapnak (őrt vagy rabot). A függő változó pedig az volt, hogy hogyan viselkednek. A kísérlet helyszíne egy mesterségesen kialakított börtön volt. A résztvevőkről hangfelvétel, video felvétel és fényképek készültek.
A „börtönélet” tanulmányozására a helyi lapban egy hirdetést adtak fel, és azt ígérték, hogy a résztvevők napi 15 dollárt kapnak.
Körülbelül százan jelentkeztek, 75-en töltötték ki a teszteket, és végül 24 személyt válogattak ki. A legfontosabb az volt, hogy a személyek mentesek legyenek mindenfajta antiszociális zavartól. A résztvevők korábbról nem ismerték egymást.
Három nagyon kicsi zárkát (kb. 12 nm) alakítottak ki az egyetem pincéjében, mindegyikben három, teljesen egymáshoz tolt ágy volt. A folyosón volt egy elkülönítő helyiség is, kb. 1 nm-es.
További helyiségekben laktak az őrök és a főfelügyelő, akit Zimbardo alakított.
Egy kisebb helyiség szimulálta a börtönudvart.
A résztvevőkkel szerződést írattak alá, amelyben hozzájárultak bizonyos jogaik felfüggesztéséhez. (Ez ma nem lenne lehetséges.) A résztvevőknek nem semmilyen iránymutatást nem adtak arról, hogy hogyan kell viselkedniük.
Az őröknek orientációs foglalkozást tartottak, ami nagyon részletes volt, és egy fontos kikötést tartalmazott: nem lehet fizikai büntetést vagy erőszakot alkalmazni.
Az őrök azt hitték, hogy a rabok viselkedését figyelik meg. Ez tipikusnak mondható szociálpszichológiai „fedőtörténet”.
A rabokat és az őröket is egyenruhával látták el, hogy erősítsék a csoporttudatot. Az őrök egy hosszú, botszerű pálcát és napszemüveget kaptak, hogy minél inkább elkerülhessék a közeli kapcsolatot a rabokkal.
A rabokat túl nagy ruhákkal szerelték fel, hogy ne tudjanak rendesen mozogni, nem kaptak alsóneműt, és a fejükön harisnyát kellett hordaniuk (emaszkulanizáció). A ruhán feltüntették az azonosító számukat is (deindividuáció). A rabokat felkészületlenül érte a letartóztatás, a rendőrségi fogdán ujjlenyomatot vettek tőlük, és fényképeket készítettek róluk. Azt sem mondták meg nekik, hogy ez az eljárás már a kísérlet része. A rabokat a cellákba rakták, és arra utasították, hogy legyenek csendben. A raboknak az őröket csak úgy lehetett megszólítani, hogy „felügyelő úr” (ezt a mondatok végére kellett tenni, angolszász szokás szerint: yes, sir!)
A befogadáskor a rabokat meztelenre vetkőztették és egy sprével fertőtlenítették. Ezek után meg kellett tanulniuk a szabályokat, és csak a számuk szerint szólították őket. A rabok a bokájukon egy azonosító láncot viseltek. A mellékhelyiségeket felügyelet kíséretében látogathatták csak meg, napi három alkalommal (ez ma egy börtönben is elképzelhetetlen, azonban nagyon hasonlít a kábítószer-szűrésre és a doppingellenőrzéskre…). Egy héten két alkalommal fogadhattak látogatót (ez meg jóval puhább szabály, mint a börtönökben), és mozit is nézhettek. Egy napon három alkalommal volt létszámellenőrzés.
Eredmények
A pszichológiai tesztek által normálisnak minősített diákok engedelmeskedtek a szerepeknek, megváltozott a szelfjük, hittek a beosztásukban. A kísérletet 14 naposra tervezték, de hat nap múlva abba kellett hagyni, mert a résztvevők patológikus reakciókat mutattak. Öt rabot még a hatnapos időtartam előtt el kellett bocsátani a szimulált börtönből.
A szimulált börtönben elhatalmasodtak a negatív érzelmek. A légkör ellenségessé, embertelenné, megalázóvá vált. A börtönt az őrök és a rabok is internalizálták, hinni kezdtek abban, hogy valóban egy börtönben vannak. Olyan magatartást tanúsítottak, amelyek az előzetesen felvett pszichológiai tesztek eredménye szerint a személyiségükben nem szerepeltek, azaz idegenek lettek volna. Ezeket az interakciókat nem minősíthetjük parancsnak.
Annak ellenére, hogy a kísérlet vezetője megtiltotta a fizikai erőszakot, nagyon gyakori volt a szimulált börtönben az agresszív viselkedés. A rabok sírtak, tomboltak vagy kétségbe estek. Az őrök gonoszkodtak, kijátszották a rabokat egymás ellen, megosztották őket, kollektív büntetést alkalmaztak, élvezték az ellenőrzést és a hatalom gyakorlását – Zimbardo ezt patologikus hatalomnak nevezte.
A rabok fele megalázkodott, betört, míg az őrök rendkívül kreatív módszereket találtak ki a rabok megalázására.
Magyarázat
Zimbardo tanulmánya megmutatja, hogy mekkora hatása van a szerepeknek a személyiségre, és Goffmanhoz hasonlóan a szelfet a szerepek összességeként tárja elénk. A szerepeknek hatalmas hatása van a viselkedésre, nagyobb, mint a pszichológiai tesztekkel mérhető személyiségtulajdonságoknak. A résztevők szerepet játszottak, azonban nem sugalmazták nekik, hogy agresszívnak vagy depresszívnak kell lenniük. A szerepbe mégiscsak magukat adták bele. Megmutatták, hogy a kísérletvezetők elvárásainak hogyan tudnak megfelelni, azaz reprezentálták a szelfjüket.
A hatalom minden aspektusa fellelhető a börtönben, és élesen megmutatta a kísérlet is, hogy melyek ezek:
- az élettevékenységek ellenőrzése
- a teljesítmény minősítése
- a hatalom élvezete
- a jogok jutalmakká váltak, és minden jutalmat eltöröltek
Az első három ismérv nagyon emlékeztet G. H. Mead szimbolikus interakcionizmus elméletére, annak kísérleti bizonyítéka.
Az orientáció teljes mértékű elvesztése (deterioráció) a patologikus rabszerep, ahogy azt Zimbardo elnevezte. (Gondoljunk itt a hazánkban eluralkodó Rivotril problémára: a rabok önként választják a valósától való menekülést.) Ez a szerep megtiltja a rabnak, hogy szolidarizáljon a társával. Egy alkalommal az egyik fogvatartott kijöhetett volna az elkülönítésből, ha a többi rab vállalta volna, hogy aznap éjjel matrac és lepedő nélkül alszanak, de nem vállalta senki. A rabok fele úgy reagált, hogy betegségi tüneteket produkált és teljes mértékben passzívvá vált.
Zimbardo szerint három kiváltó oka van a patologikus rabszerepnek:
1. - a személyiség indentitásának elvesztése (pl.: nagyon nehéz olyan emberek között élni, akikről nagyon keveset tudunk, és ez az együttélés intenzívebb lehet egy párkapcsolatnál)
2. – a fogvatartói önkényes kontroll tanult tehetetlenséget vált ki. Az őrök a szabályokat úgy értelmezik, hogy a reakciók mindkét részéről kiszámíthatatlanná válnak, és bejósolhatatlanok lesznek.
3. – függőség és emaszkuláció: ez tulajdonképpen a hospitalizációs és az inkapacitációs börtönártalmakat jelenti. Az utólagos interjúk során a rabok úgy emlékeztek vissza, hogy az őrök magasabbak voltak náluk. Ez nem felelt meg a valóságnak. Ezt a jelenséget félreészlelt különbségnek, azaz attribúciós hibának nevezzük.
A kísérlet menetének és módszerének értékelése
A kísérlet etikai gondokat vet fel, mint arra már kitértünk, manapság ezt a vizsgálatot nem lehetne elvégezni, azonban a médiában felbukkanó valóságshow-k a kísérleti settinghez meglepően hasonlóak, és a szimulált börtönt is eljátszották a tévé szeme előtt egy BBC műsor keretében, valamint Lengyelországban is. Jogi szempontból kétes a résztvevők jogainak korlátozása. Még az US Navy sem várt ilyen extrém eredményeket, és az egyetem szakemberei sem számítottak erre. A kísérlet vezetői nem találtak más módszert a börtön modellezésére. Az esemény után az US Navy nem törekedett arra, hogy a börtöneiben uralkodó körülményeket megváltoztassa.
A vizsgálatban résztvevő személyek nem reprezentálták a népességet. A 24 résztvevő átlagéletkora alig volt húsz év, és közülük csupán egy személy volt ázsiai származású, egyébként mindenki fehér egyetemi hallgató volt.
A kísérlet nem volt képes teljes mértékben szimulálni a börtönt. A börtönnek még számos olyan negatív aspektusa, amelyeket a kísérlet nem modellezett:
- homoszexuális erőszak
- rasszizmus
- verések
- halálos fenyegetések
- kábítószer-probléma
A résztvevők között zajló rögzített beszélgetésekből kiderül, hogy a beszélgetések 90%-a a börtön körülményeiről szólt. Az őröké is. Ebből két tanulság vonható le:
1. A kísérlettel egy időben zajló nagyobb börtönlázadásoknak is az volt az oka, hogy silányak a börtönkörülmények, nincsenek programok. A jelenség tehát társadalmi vetületű, mintsem társas.
2. Az emberek úgy gondolták, hogy gondos építészeti eljárással minden börtönbeli agresszió megszüntethető. A kilencvenes években ennek a hipotézisnek számos konferenciát szenteltek, és itt bukkan fel a PPP börtönök létesítésének egyik gyökere.
Személyes információkat tehát nem osztottak meg egymással a résztvevők. A vizsgálatban rab szerepet játszó diákok később is a nyilvántartási számukkal mutatkoztak be annak a lelkésznek és ügyvédnek, aki velük foglalkozott.
A kísérlet erőssége, hogy egy bizonyos fokban a börtönre hasonlító környezetben mérte a kontroll erejét, és bizonyítékkal szolgált a társas közeg alapvető befolyásoló voltára. Mindemellett a kísérletet rögzítették.
A kísérlet utóélete
Erich Fromm az egyik legdurvább emberi jogi visszaélésnek minősítette a kísérletet, azonban ő inkább neonalatikus volt, de ennek az lett az eredménye, hogy Zimbardo tanait nem veszik komolyan a szociálpszichológia elméleti művelői.
Meg kell említeni a Kísérlet című filmet, amit Oliver Hirschbiegel készített 2001-ben. A film művészeti értékeit nem minősítjük, azonban az alkotás szociálpszichológiai és börtönügyi szempontból jelentős hibákat vét, torzít és hamis.
2004-ben az Abu Ghraib Börtönben történt visszaélések, kínzások és gyilkosságok ügyén Zimbardo sokat publikált, sőt a hadsereg ismét vizsgálatra kérte fel. Tanulmányt írt a gonosszá válásról, és a következő „taktikákat” említi (hogyan lehet az embereket gonosszá tenni):
1 - ideológia, fedősztori
2 - szerződéses kötelezettség
3 - értelmes szerepek
4 - az alapszabályok elmagyarázása, majd az önkény engedélyezése
5 - a helyzet szemantikai manipulációja (ahogy azt a Milgram kísérletben láttuk)
6 - a felelősség megvonása, megosztása (szintén Milgram)
7 – jelentéktelen első lépés (Milgram)
8 - fokozatosság
9 - a jogosság illúziója
10 - a kilépési költség nagy (pl. a börtönőr szállón lakik, és el kell költöznie, ha leszerel)
Szinte az összes taktika már szerepelt a Milgram kísérletben.
2007 április 16-án Seung-Hui Cho a Virginia Tech egyetemen 32 embert lőtt le. Az okok nagyon hasonlóak, mint a kísérletben.
Tansegédlet, és letölthető ppt:
